Kezdjük az alapoknál. A társadalom és a világ számára az az elfogadható tényszerű megállapítás nyert széles körben elfogadott támogatottságot, hogy az emberek gonoszak. A lelkük csúnya, mind önzőek, mitöbb semmiféle empátiát nem mutatnak embertársaik iránt, hisz önnös érdekük, materializálódásuk gátolja az emocionális fejlődésüket, és a primitív világlátásukat lekorlátozza tudatukat.
Félreértés ne essék. Szeretem az embereket. Nem vagyok rasszista, nem ítélek el senkit, szeretem a felebarátomat, meg minden. Rendes ember vagyok. Ha kell segítek, addig a pontig, amíg módomban áll, vagy nem hátráltat engem. Elvégre csak én vagyok a lényeg magamnak. (Ezt fontos leszögezni, mert így az elején úgy érzem, sok olyan dolog van bennem, amit le fogok írni, és lesz lesz pozitív jelző irányomba az embertársaimat illetően.)
Sok apró dolog maradt meg bennem négy év alatt. Azért négy éves intervallumról beszélek, mert azóta foglalkozok emberekkel a munkámból kifolyólag. Ezután tudom elmondani magamról, hogy kiégtem, mind emberileg, mint szakmailag. (A munkámat nem hívnám karriernek, mert semmilyen megbecsülést nem kapunk az emberektől, sem a vezetőktől, de sajnos ez az állandó attitűd a munkáltató és a munkavállaló között, különösek akkor, ha egy milliárdokat érő cég apró porszemének tekintenek. #szegényén #mertazisvagyok.) A munka miatt sajnos azt érzem magamban, hogy rosszabb ember leszek, mert szemernyi együttérzés nincs bennem másokat illetően. A tavasszal láttam egy embert a villanypóznánál, talán nem volt magánál. Nem láttam, mert elfordítottama fejem és átmentem a túloldalra, és megkíméltem magam a bajtól. Rossz ember lennék? Lehet, hogy tetette, hogy ájult és ki akart rabolni. Lehet tényleg elájult, és nekem kellett volna segíteni. Viszont az a másik három ember is rossz ember, akik ugyanúgy továbbsétáltak, elcsapták a fejüket, és mit sem törődtek vele. Nekem megvan az okom: utálom az embereket. De nekik? Miért nem álltak meg?
Nem tudom levezetni azt az érzést, ami a napi 12 óra után érzek magamban. Egyszerűen nincs kedvem az emberekhez. Nincs kedvem az anyámhoz, a barátomhoz, sem a testvéreimhez, mert emberből vannak. Nem találtam még meg erre a megfelelő szakszót. Emberundor talán...de még ez sem találó. Elgondolkozva ezen, hogy mennyire kinyír a munkám, (aminek rövid kötele van, mert költözés van kilátásban, vagy ha nem lenne, elintézem, hogy legyen, mert kell a környezetváltozás, és minden más) összeszedtem pár olyan tulajdonságot a vevők részéről, akik kurvára nem veszik észre magukat és akiket elküldenél kibaszott messzire, hogy soha többet ne látsd őket, mert idióták, és jó lenne ha ezen változtatnának. (Véleményem szubjektív, nem tükrözi egy vállalkozás, vállalat vagy egyesülés véleményét sem. Szigorúan én, egyedül vagyok ezen a véleményen, még mielőtt valaki anyázna)
"Tengerparton lakni a legjobb. Csak három oldalról vesznek körbe hülyék."
1.) Köszönés
Bemegyek valahova köszönök. Talán mindenkit megtanított erre az anyukája, apukája, hogy ne mondják, hogy na micsoda paraszt ez a gyerek. Legyen az a vécés néni vagy a recepciós a hotelben, köszönök. Ezt valahogy - nagy átlagban - a 15 év feletti korosztály likvidálja a memóriájából, télen is napszemüvegben jön a kiszolgáló pulthoz, kasszához, majd némán fizet és távozik. Köszönni luxus. Lassan tényleg az lesz.
2. Viselkedés
Ez meglepő módon nem kis rétegre vonatkozik. Meglepő, tapasztalatból beszélek. Konkrétan arról, mikor úgy beszélnek és viselkednek veled, mintha a kutya szájából húztak volna ki. Mindegy hogy nyugdíjas vagy kis fiatal gyerek, korral nem jár az emberi viselkedés. 80 évesen is tudnak úgy viselkedni, hogy az én fejem ég a szégyentől. Fiatal kisgyerekként pedig mondani sem kell, hogy mind el van szállva. Fiatalság, bolondság. Nem vagyok se csicska, se elit, de ember az embernek adja meg a tiszteletet akár a postán, a benzinkúton, a könyvesboltban vagy a közlekedésben. Szomorú de igenis a szívemre veszem, mert kiszolgáló vagyok. A vásárló persze csak annyit dekódol, hogy szolga.
3. Nyelvhasználat
Az a magyar nyelv szépsége, hogy csodálatos mondatokat tudunk vele alkotni. Ezt nem nagyon szeretik kihasználni a kedves vevők. Csak egy szó. Kenyér, gázpalack, 4 cent Unicum... kit minősít ez? Nehéz lenne kinyögni, hogy szeretnék kérni egy kiló kenyeret. Szeretnék gázpalackot cserélni. Szeretnék kérni 4 cent Unicumot. Igen, valóban nehéz. De én, mint angyal szolga, fél szavakból meg kell értenem a kedves vásárlót. Személyes kedvencem: kávé lesz. (Kinyílik a bicska a zsebemben és beleköpnék a kávéjába.) A válasz erre: Lesz, ha én akarom.
4. Tanácstalanság
A másik különleges kedvencem, mikor képtelen dönteni, és képes fél órán keresztül válogatni a csokoládék között, ami körülbelül 3 fajta közötti választásképtelenséget jelenti. Mindezt természetesen zárás előtt 7 perccel, mert a vevő az első, és hogy véletlenül se tudj haladni a munkáddal. A zárás 00:00-át jelent.
5. Logikátlan kérdések
- Árulnak ködkürtöt? (vegyesboltban)
- Merre találom a fogkefét? (szenteste benzinkúton)
- Merre van a mosdó?
- Az épület háta mögött. Nyitva van, nem kell kulcs.
- És nyitva van?
(szintén benzinkút)
- Telefont töltenék.
- Mehet a szám 06 nélkül.
- Nullahatkő?
(újságosnál)
Ezek az aranyköpések végtelenek. Van még mit mondani, de már én szégyellem magam. De nem... nem bírom tovább. Le a bunkózással, és fel a megbecsüléssel. Sorra folytathatnám, hogy mivel nem vagyok megelégedve, de ez falra hányt borsó. Szerencsére még a szabad vélemény nyilvánításának jogával élhetek. Nem csak az én munkahelyemen, hanem minden szférában. Jó lenne elérni, hogy szívesen menjek be dolgozni, és még jobb lenne nem kiégve hazatérni. Leírva nem sok, átélni nehezebb. A vendéglátás lassú gyilkos. Az emberek pedig tisztában vannak az erejükkel. Háborút robbanthatnak ki, milliárdossá tehetnek embereket, megszavazhatják az elnököt. Elérhetnék, hogy megbecsüljük egymást, megbecsüljék a vendéglátást. Ezt eddig nem tették meg, természetesen megmagyarázhatatlan módon.
