Szeretek dolgozni.
Szerencsére, ezzel nem volt, és nem is lesz problémám, akár paradicsomszedésről, vagy akár irodai munkáról legyen szó. De más dolog dolgozni, és azt csinálni, amit szeretünk, amiért nem mellesleg még pénzt is kapunk. Eddig negyed évszázadom során sok-sok tapasztalatot szereztem, és sok-sok munkaélménnyel lettem gazdagabb. Volt benne intrika, ármány, öröm és szomorúság is. A legfontosabb amit megtanultam az az, hogy tényleg sosem szabad feladni, egy kudarc vagy egy hiba ne vegye el a kedvünket, hiszen az egészben ha csak a legkisebb pontot látjuk, akkor ne is várjunk pozitív végeredményt. Az egészséges munkahely egészséges életet és egészséges jövőképet biztosít, de ha nincs meg ez a feltétel, vergődni fogunk mint a partra vetett hal. Hisz ki ne akarná azt csinálni, amit szeret, és abból meg is élni. Az, hogy ennyi tapasztalatot szereztem ilyen rövid idő alatt mit sem ér, ha nem osztom meg a nagyérdeművel. Szóval mi is következik? Dobpergés.
2008. május (Vagy lehet hogy 2009) Első munkahelyem
Utáltam. Utáltam az egészet. Az első munkám egy húsfeldolgozó üzemben volt. Diákmunkásként élveztem azt, hogy az elvégzendő munkáért pénzt kapok. Nem zseniális? 16 éves voltam, és nem sok társam osztozott abban az örömben, hogy diákmunkásoknak hívhatták magukat. Én, viszont igen. Havi 80-90 ezer forintokat kerestem. Sok látszatja nem volt a pénznek, de biztonságérzetet adott, az, hogy van. Ez még 2008 környékén lehetett, akkoriban teljesen más értéke volt. még a cigit is 740 forintért vettem, és a saját pénzemen. Elképesztő önállóságot adott, és magabiztosságot. Nem is értettem, hogy miért nem csinálja mindenki ezt? A munka javarészét szalag mellett dolgoztam, és mivel elvégeztem a feladatot, a többi ott dolgozó munkás is elfogadott, és barátságosan viselkedtek velem. Két műszakban dolgoztak, reggel 6-tól 14-ig a következő pedig 14-től este 22-ig. Amikor letetted a lantot, tudtad, hogy leteszed a lantot. Minket diákokat is megbecsültek, úgy éreztem mindennemű inger elkerült minket. Mivel a húst helyben sütötték, szinte korlátlan mennyiségű kaja állt rendelkezésre, akkor híztam meg olyan 70 kilóra, de minden falatját élveztem. Amit itt megtanultam az az, hogy a pénzért bizony meg kell dolgozni, és néha olyan munkát is el kell végezned, amit nem szeretsz annyira. De nem válogathat az ember, mert ha feladat van, akkor feladat van. Amit innen hasznosítani tudtam az a feszes munkarend, az alázatosság, és az hogy senki sem fiatal ahhoz, hogy dolgozzon. Aki pedig nem ért ezzel egyet, az csak kifogásokat keres, vagy csak lusta. Dolgozni sosem szégyen.
Itt körülbelül másfél évig voltam diákmunkán. Tapasztalatnak jó volt, de teljesen máshogy képzeltem el az életem. 18 évesen szinte osztályelsőként érettségi után beadtam a felvételimet az egyetemre. Szeged és Pécs volt a befutó. Ha jól emlékszem Szegeden gazdálkodás és menedzsment volt az óriási vágyam, míg Pécsen gazdaságinformatika volt a megjelölt opció. Az utóbbi nyert, de szeptember elején bekattant valami az agyamban, és családi és anyagi támogatás híján nem mentem el. Ez visszatekintve egy óriási hiba volt részemről, legalább is most már annak tartom. Fiatal felnőttként két választásom volt, ülök és nem csinálok semmit, siránkozom az elszalasztott lehetőségeken, vagy dolgozom. Bármit.
Minden egyes paprikaszedés után így éreztem magam.
2011. szeptember A való élet
Ez egy vicces sztori. Ugorjunk pár évet az időben. Itt volt egy kisiklás is, mivel egyetem után próbálkoztam a pénzügy és számviteli alapismeretekkel. Mondanom sem kell, hogy nem felelt meg az elvárásaimnak ez az irány. Életem első legnyomorultabb időszaka, Szó szerint anyám nyakán éltem, míg a környező osztálytársak körülöttem, mint kirepültek, volt aki elköltözött nagyvárosba, a zöme külföldre, én pedig...hát én velem nem történt semmi. Abszolút semmi. Így azt tettem, ami az alföldi munkásember számára a legegyértelműbb: kimentem a fóliába. Mit sem számítanak az érdemjegyek és a díjak, ha dolgozni kell. 18 évesen zöldfülűként ott szedtem szorgosan a paprikát és a paradicsomot, a többi asszony mögött loholva. Hihetetlen milyen teherbírásúak, te jó ég. Lehet, hogy egy nagyvárosban élőnek újszerűen hangzik, de ezek a nők, asszonyok, akik ezt űzik, a legstrapább és legmenőbb emberek az egész világon. Nyomják, mert nyomni kell, ha meleg van a fóliában és 45-50 fok, vagy ha húzni kell a fóliát -15- 20 fokban, akkor azt is megcsinálják. Nyavalygás nélkül. Mert edzettek. Mert megtanulták, hogy dolgozni kell, és az élet számukra nehéz. Ilyen emberek között tényleg a gettóérzés uralkodik el rajtad, és elmondhatod magadról, hogy téged az utca nevelt. Majd a szünetben, mikor ebédelsz, előkapod a hűtőtáskából az anyád által elkészített szendvicset, és természetesen megeszed. Egészséges-e így dolgozni? Szélsőséges hőmérsékletnek kitéve a szervezeted, állni és nyomni neki ezerrel? A legkevésbé sem, de ez is megtanít, hogy bármikor, amikor azt mondanád magadnak, nem bírom. Rájössz, ha egy kicsit megtolod, és nem a belső hangra hallgatsz, mégis sikerülni fog. Hiszen, miért hitednéd el magaddal, hogy nem vagy rá képes? Természetesen senki nem mondta, hogy ez egy könnyű dolog.
A csodálatos Stuttgart
Húha beköszöntött 2012. Remek év volt számomra így visszaemlékezve. Sok impulzus ért abban az évben, mind személyes, mind szakmai tekintetben. Nem beszélve arról, hogy ott volt ez a világvége pánik is. Mindenképp sorsfordítónak tartom azokat a hónapokat, amikor megszületett az elhatározásom - változtatok. Megújulok, és nem hagyom magam. A környezetemnek és magamnak is be akartam bizonyítani, hogy ez a döntés egy olyan döntés lesz, ami kitart egy életen át. Megadja azt a lökést, amire szükségem volt, és a választ az akkor feltett kérdéseimre. Nem álltam messze az igazságtól. Maga a végeredményt nézve a legtanulságosabb évem volt.
A lap alján látható a Marienstrasse. Ott volt a lakóhelyem.
2013. január Új lap
A helyszín Stuttgart Németország. Egy telefon, két hónap és fél napnyi vonatozás után végre ott voltam. A világ közepén. Jó emberek között, és szabadon 19 évesen. Azt az óriási tapasztalatot végre volt lehetőségem alkalmazni, és bebizonyítani, hogy nem vagyok olyan nyomi, mint ahogy magamat állítottam be. Nem sok hozzám hasonló fiatal lány mondhatta el akkoriban magáról, hogy külföldön él. Jó...nem álommunka, mivel csak szobalánynak vettek fel, de akkoriban azt gondoltam, hogy nem az a lényeg, hogy mit dolgozom, hanem hogy mi a célom vele. Emlékszem, ahhoz hogy kimehessek kellett körülbelül 40 ezer forint. Nem volt munkám, nem volt segítségem, így a ballagásra és a szülinapra kapott arany és ezüst ékszereket összeszedtem, és beadtam a zaciba. Ha jól emlékszem 32 ezer forintot kaptam érte, nem is értettem, hogy korábban miért nem jutott eszembe, hogy beadjam. Ez volt a fedezetem arra a kis időre, míg kint lehetettem. Csodálatos lehetőség volt, és a mai napig sajnálom, ahogy egy adott rossz szituációt helytelenül reagáltam le. Azt hittem, hogy én vagyok a legambíciózusabb és legmagabiztosabb lány, erre ez az egész eltérített, és bebízonyította az ellenkezőjét. Hagytam, hogy a rossz körülmények, és a szerencsétlen végkimenetel elhitesse velem, hogy nem érdemes tovább küzdenem. A barátnőm, akivel kimentem, másképp állt a dolgokhoz. Azóta is kint él, jó munkája és jó élete van. Nekem eddig 2/0.
2013 május Nincs mit hozzáfűzni
Visszakuncsorogtam magam az előző munkahelyemre, amit otthagytam Stuttgart-ért, és lehúztam ott három teljes évet, egészen 2016 december 31-ig. Rövidre is fogom, mert elment egy pillanat alatt. Kommentár szükségtelen hozzá. Azt hittem megváltás lesz a 2017-es év, újult erővel indultam neki az évnek, de csak a frusztráltság és a baklövések jellemezték az elmúlt évemet.
Tavaly dolgoztam recepción, pénzügyi cégnél, pultosként, kétkezi munkásként, eladóként, kutasként és a médiában is. Az átlagom az elmúlt évre vonatkozólag az, hogy 2 havonta váltottam munkahelyet.
Közelebb jutottam ahhoz, hogy megtaláljam az álommunkahelyet? Vagy esetleg hogy kitaláljam, mit akarok az élettől, és mi akarok lenni? Közel sem. A sok impulzus mindenképp használt arra, hogy rájöjjek, mi az amit nem szeretnék. Ha Te is olyan helyen dolgozol, amit utálsz, vagy csak azért vagy ott, mert fizetnek érte, nem lehet kifogás. Nem egészséges, hiszen levertté, lehangolttá és depresszióssá tehet. Ne féljetek váltani, vagy továbblépni, megelégedni azzal ami jutott. Merjétek azt csinálni, amit szerettek, senki sem mondta, hogy könnyű dolog, de sose adjátok fel, hogy színészek, írók, műszaki szakemberek, hírolvasók, növényvédelmi szakemberek, geológusok, vagy gazdasági szakemberek legyetek. Persze, tudom, hogy végzettség nélkül senkivel sem állnak szóba, de hiába a végzettség, ha nem tudod, hogyan használd, és mit kezdj vele. Vannak ellenpéldák, tudok mutatni nem csak magán- de közéletben is. Sosem kifogás az, hogy ugyan, erre nincs igény, vagy ugyan, ebből sosem fogsz megélni. Én is keresem, és kutatom még magam, de a legjobb, hogy senki sem mondhatja azt, hogy nem próbálkozom. Hiszen ez is még jobb, mintha kuksolnék a Mama-hotelben, és várnám azt a lehetőséget, amiről tudom, hogy sosem jön el.
Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár nem, a legvégén mindenképp igazad lesz. /Henry Ford)
