Legszívesebben ki sem kelnék az ágyból.
Ismét egészséges gondolatok kavarognak a fejemben, amik csak azt érik el, hogy arra legyen ingerem, fetrengjek egész nap. Természetesen ennek a legcsekélyebb esélye sincs meg, hiszen megy a munka ezerrel, nem tehetjük meg, mi középosztályú réteg, hogy egy munkahelyen dolgozzunk, aludjunk, pihenjünk vagy éppen csak azt, hogy elmenjek a moziba. Már ott csücsül időtlen idők óta két ajándék jegy, amit kaptam. Hányszor volt rá esély, hogy elmenjek és felhasználjam ezt? ZÉRÓ! Ez az én hibám lenne? Van két jegy, oké. Pipa. Lenne is kivel elmenni, ez is okés. Viszont az időmenedzselésem a legborzalmasabbnak bizonyul. Ez nem csak azt eredményezi, hogy nem jutok el moziba, de egy folyamatot indít el. Mivel nem jutok el a moziba, szomorú leszek, elkeseredettnek és reménytelennek látom a helyzetem. A sok munka pedig csak abban segít, hogy bármi szabadidőm , ami csak van, fetrengve és nyálcsorgatva töltsem el. Hol ronthattam el? Azzal, hogy nem mentem egyetemre? Azzal, hogy nem költöztem el, mikor lett volna rá lehetőségem? Mennyiben határozza meg egy darab döntés azt, hogy milyen mederben sodródik tovább az életünk? Egészséges dolog azon gondolkozni, hogy elrontottuk az életünket, és rádöbbenünk arra, hogy egy mókuskerékben vagyunk, amiből nem tudunk kiugrani?
Mostanában azon kapom magam, hogy kibasznám az egészet az ablakon, és itt hagynék mindent a faszomba. Nem látom az érdemeimet, nem látom azt, hogy lenne bármilyen motiváció a jövőmmel kapcsolatban. Csak a szart látom, csakis azt, hogy hol a hiba, mi hiányzik, és mi lehetne. Alapvetően jelenleg a legrosszabb perspektívából látom az életem, és mindent ami körülöttem van. Nagyon menő ilyen fiatalon ilyen borúlátóan hozzáállni a dolgaimhoz, és belesüppedni a szarba. Mi okozta ezt? Likviditási zavar? Rossz ember közeg? Más hibája? Rossz döntések? Jelenleg is az életet, és az életem élem. Ennek most a legkevésbé sem vagyok tudatában, és érzem azt, hogy lassan lassan a nyakamnál van a nyomás, de nem tudom hogy merre ússzak tovább. Egyet tudok: nem arra akarok építkezni, amivel most rendelkezem. Eszembe jut az, hogy mennyien lehetnek akik ezt érzik. Ugyanazt érzik, amit én. Nem hibáztat senkit, nem sír senkinek, hanem csak tanácstalanul és kétségbeesetten lebeg a felszínen, és vár. Vár valamire, ami talán vagy megoldja helyette a problémákat és minden napfényes, jó és szép lesz. Vagy vár egy hullámra, ami megadja neki a kezdő löketet, ahhoz, hogy továbbússzon. Valamerre. Lehet, hogy nem arra amerre akar, de a hullám elmozdítja arról a helyről, ahol volt.
Rocky az életről és a pofonokról
Étel, diéta, sport, semmi nem ér annyit anélkül, ha a lélek és az ego nincs rendben. Furcsa dolog, és szokatlan dolog is kijelenteni, hogy teljesen másképp képzeltem el magam 10 éve. „Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.” Mikor 14 éves voltam, akkor kezdtem a középsulit, tele voltam élettel, vidámsággal és ami a leginkább hiányzik, motivációval. Új közegben és tiszta lappal kezdtem el, megismerve egy teljesen szokatlan közeget, amelyből négy év múlva sikerült a legjobbként eljönnöm. Most jöttem rá, hogy csak akkor kezdődött az igazi iskola. Szó szerint az élet iskolája. A legtöbb osztálytársam és csoporttársam már mind diplomás, nagy városokban, vagy külföldön élnek. Tettek valamit, amit magukért tettek. Hívjuk diplomának, munkának, nyelvvizsgának vagy akár bárminek, ami azt szolgálta, hogy az énképük és az egójuk, a mentális éhségük rendben legyen, és megveregessék a vállukat, hogy ez szép volt. Büszke vagyok magamra. Ugyanolyan feltételekkel indultunk. Én csak azt érzem, hogy valahogy nagyon elszúrtam.
Nemrégiben dolgoztam egy sörözőben. Mosogatnom kellett a poharakat, sima alapdolgok, normális bérezéssel, az egyik szombat este folyamán. Azt gondoltam, hogy amíg a többiek elisszák a pénzüket, én megkeresem ugyanazt az összeget. Tettem a dolgom, ahogy kell, nem figyeltem a külvilágra, jöttek mentek az emberek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy lány torkaszakadtából kiálltja a nevemet. Mosolyog rám. Az egyik volt osztálytársam volt a barátnőjével. A lánynak a középsuliban átlagos képességei voltak, erős hármas. Nem beszélt túl jól semmilyen nyelvet, nem volt felhőtlen családi háttere sem. Önmagát felépítve kiment Angliába, és megcsinálta a maga szerencséjét. Megcsinálta, kész és pont. Nem volt, és nincs is erre ellenőrző, ami írkálná a tetteinkre mért osztályzatokat. Nagyon boldog volt, hogy láthatott, én meg tök hülyén éreztem magam. Én mint éltanuló, a jövő reménysége poharat mosogatok, itthon élek a kisvárosban, és keresem még mindig önmagam, ahelyett hogy bátor lennék. De ő csak egyre csak mosolygott. Nem rajtam, hisz nem zavarta, hogy én „csak” mosogatok, hanem mert az élet őt igazolta. Rettenetesen zavarban voltam, mert egyszerűen semmit sem tudok felmutatni, amit magamért tettem volna. Semmit. Csak a szükségleteket és az életfeltételeket elégítettem ki. Van hol laknom, van kihez hazamennem, és van mit ennem. De ennyi. Ennyi az életem.
Borúsan, ahogy látom
Annyival többre, jobbra, és másra vágyom. Nem egészséges így élni. Pedig hányan élhetnek így, itthon Magyarországon? Nem arra kell gondolni, hogy azt feltételezem, hogy itthon minden szar, és minden élhetetlen. Nem, ezt egy szóval nem mondtam. Arra gondolok, hogy a sok millió lélekből határon belül, hányan érezhetik azt a hiányérzetet és a katarzis elmaradását, amit és ahogy én érzek. Büntetés ilyen szigorúnak lenni magunkhoz, tudom. Elronthatjuk a dolgainkat és az életünket is. Ezt is tudom. Láttam. De akkor miért nem motivál minket ez arra, hogy tényleg tegyünk is valamit a lelkünk és az életünk egészségéért? Miért nem mondjuk azt, hogy elégedett vagyok magammal, azért vagyok, hogy mindennap ezt érezzem, és ezért tegyek? Miért nem látjuk a fától az erdőt?
Az új év nem hozott egyelőre új életet és megújulást. Csak újabb megválaszolatlan kérdéseket, amelyekre saját magunk kell választ találnunk, mert a sült csirke nem fog beszállni magától a tátott szánkba.
A motiváció ott kezdődik, ahol végetér az önsajnálat. Valahol el kell kezdeni. Tégy így Te is, magadért, érted. Segítek.
