Mindig is féltem a szüléstől.
Hogy egy fej szétfeszítsen odalent, eléggé szürreális élmény lenne számomra. (Nem, most nem jön semmi olyan, hogy mióta anya lettem...nem, nem. Elég nekem anyám gyerekének lenni. Elég ez. Bőven. Még hogy anyám gyerekének gyerekének lenni. Nem csak nekem lenne trauma, de még annak a gyereknek is. Rögtön visszabújna. Hogy átéljem kétszer a feszülést? Áh.) Így hát elhatározásra jutottam, és nincs gyerek. Pont. Mindig elfog a gyomorgörcs, ha rákérdeznek, mikor szülök. Zavartan, csak nézem a földet, és áradozom arról, hogy sajnos még egy olyan áldás, mint én úgysem bújna elől sehonnan, magamból meg elég nehezen jönnék saját magamból. Szép, vagy nem szép, nem vonzott az utód téma.
Általában a hegyi beszéd rész jön. Még nem állok készen, túl fiatal vagyok, vagy éppen majd meggondolom magam. (Toplistás még a: mégnemtaláltadmegamegfelelőpartnert, vagy a másik kedvencem Mamámtól a Kisunokám, nem tudod te miket beszélsz.) Anyának amikor megmondtam hogy nem szülök, adott egy pacsit. Mondta, hogy nagyon ügyes vagyok, kimentünk rágyújtani egy cigire, majd megkínált töltött káposztával. Ne éljem át amit ő, maradjak csak egyedül, az a legjobb. Imádom. Kedvenc anya. Így hát 19 évesen elköltöztem, és eleinte nem is értettem, hogy miért költözött el minden lakótársam (Lakótársaim voltak eddig, folyamatosan. A legutóbbit Angliáig üldöztem.) Ez csak az első jel volt, hogy egyedül vagyok a legjobb. Többek között hozzátartozott az is, hogy a Facebook csoportokban, amiket létrehoztam, általában egyedüli résztvevő voltam. (Pl: Antiterhes-klub, vagy Nem szeretném, ha kifolyna a magzatvizem esemény) A legszorgalmasabb résztvevő. A barátaim, barátnőim elköltöztek, vagy összeszedtek valakit, így tényleg farkasként róttam a szobám utait. Ekkor találkoztam szombatonként Absoluttal és Édes élménnyel. Szuperek. Tényleg. Szuperek. Nem beszélnek, mert én beszélek helyettük. (Hozzátenném, hogy a most velem egyidős ismerőseim mind legyerekeztek, férjhez mentek vagy igazából kezdtek magukkal valamit. Nem tudom ki hogy járt, de ez is bizonyítja a legdiplomatikus válaszom, hogy mások vagyunk, más vágyakkal. Én gangbangről és kokóról álmodozom, míg mások boldog családról. Én a középső ujjamat és édesítőszert kapok a kávémba, más pedig kakis pelenkát. Igen, mások vagyunk.)
Kerek egész
Így kerek, így egész. Ne akarjon senki gátat szabni. Miért nagyobb faszság a gyerek nem vállalása, mint annak léte? Miért kap előítéletet az aki 40 évesen egyedül van a villájában gyerek nélkül, mint más aki gyerekkel egy kertes házban? Eldönthetjük objektíven, jogunkban áll-e megítélni, hogy ki jár jobban? (Szerintem nem, de én jófej vagyok. Amúgy sem ítélkezem. Párszor álltam a fasz rossz oldalán, így azóta tényleg kuss van) Magasabb erő, mint mondjuk a politika, gazdaság vagy társadalom meghatározhatja-e a személyes célokat az ember életében? Pár hónapja egy eléggé elnagyított cikkben olvastam, hogy a kormány valamelyest súlytani akarja, azokat az állampolgárokat, akik egyedül élnek, gyerek nélkül, bizonyos kritériumok mellett. Ösztönözni szándékozzák a gyerekvállalást (az más kérdés, hogy szarul, vagy hogy "egyéni módon", de én nem is vagyok politikus, csak hablatyolok) akár ahogy Kínában korlátozzák. Pénzben mérni egy életet, kalkulációval kiszámolni, hogy mennyi az ágy, a pelenka, a ruha, élelmezés és a többi. (Akár mikor a biztosítók statisztikai adatokká alakítják a halott embereket. Rideg és briliánsan érzelemmentes.) Anyagi motiváció, hogy anyagilag terheljük magunkat önmagunk önnös céljai miatt. A hitelkérelem is arról szól, ha házat vagy bármi mást akarsz venni, be kell bizonyítanod, hogy van pénzed, így fizess mindent. A barátnőm mostanában vesz házat, ő mesélte a procedúrát, hogy mi merre meddig van most. Nevetségesen körülményes amin keresztülmegy, de csak legyintünk, és annyit mondunk, ez van.
Ugyanúgy mint a gyereknél. Kell, mert ez van és kész. Társadalmi nyomásra is, mert az emberek gonoszak (találkoztam párral, mondjuk két kezemen meg tudom számolni, akit emberszámba is veszek) és ha bármi nem illik a körbe, akkor mutogatnak a téglalapra. ) Elvárják, sőt belénevelik, hogy így és így kell lennie. Nemrégiben olvastam egy irományt egy nőről, aki teljesen meddővé operáltatta magát. Maga a cikk hatalmas sokként érte a kommentközönséget. Nem is a cikk miatt olvastam el, hanem a megjegyzések miatt. Nem is kell mondanom, hogy azt kaptam, amit vártam. Ítélkezést, begyepesedett nézőpontot, és mutogatást. (Nehezen talált dokit a csajszi, sokan elhajtották a gecibe, hogy barom, és biztos csak mensihiszti. De nem. Komolyan mondta.) Lehet akkor én is defektes vagyok. Vagy én vagyok a normális, és mindenkire mutogathatnék, hogy haha, béna. Érdekel ez bárkit is? Senkit. Mert nem számít, hogy igazad van-e vagy sem. Csak az, hogy beleilleszkedj a körbe. A kismamapocak kedves, puha és misztikus körébe.
