noorciusz

Ha meghallom a szót, hogy test zseniális elmém máris pörögni kezd. Legelőször is a Baby Sisters szám jut eszembe, elkezdem dúdolni, és máris időutaztam minimum 20 évet.

Mint ezalatt a 20 év alatt, ahogy az elmúlt 100 évet is górcső alá vehetjük, a társadalmilag elfogadott testideál jócskán transzformálódott, és minden korszak más-más bálványt hordozott magában. Ami a 30-as években Jean Harlow jelentett, azt ma talán Kim Kardashian West-tel tehetnék egyenlővé. Modern willendorfi vénuszok persze jönnek és mennek. Minden trend magával hoz egy újabb és újabb őrületet, ideált. A 2000-es évek elején még Kate Moss és Naomi Campbell maga, nyurga, hosszú hajú lányok jelentették a mindent. Az akkori szépség nem jelentett mást, mint az agyonhype-olt szupermodellszerűségek csúcsát. Pár évvel később Rachel Green és izmos karjai vették át az irányítást egészen az évtized közepéig, mivel akkortól datálható a "normális" nőkép kialakulása. Kezdve Amy Winehouse széttetovált karjától, Jennifer Lopez hátsóján át, Michelle Obama karizmájáig. A mai napig fel tudunk sorolni olyan ikonokat, karaktereket akik nem éppen azért lettek híresek vagy idealizáltak, mert tökéletesek voltak. Ha lehetek oly merész, kijelenthetem, ma már ciki és kellemetlen tökéletesnek, makulátlannak lenni. Nem csak azért, mert a társadalom által gúnyolandónak hat a tökéletes test vagy arc. Távolinak érzik maguktól az egész mivoltját, talán az irigység vagy az előítéletek miatt. 

Vegyünk egy egyszerű példát: adott egy 20 éves, 85D kosármérettel megáldott egyetemista lány. Szőke haj és kék szem az alap. Nomármost valljuk be, hogy első ránézésre nem alakul ki pozitív, épkézláb megnyilvánulás lenne a részünkről. Nők felől biztos, férfiak részéről pedig inkább a részrehajlás érződne. Más megítélést, más hozzáállást hoz elő az emberekből, csupán az, hogy más alakkal van megáldva egy ember. A fizikai való emocionális áthallást eredményez, ami módosítja a viselkedésformánkat. Lehet, hogy éppen zavartságot, izgatottságot, vagy az említett irigységet idézi elő. Csupán két mell. 

A testet érintő cikkek közül a kedvencem az, mikor különböző országok ideálisnak tartott testképeit mutatják be. Az országok mind a saját szájízük szerint módosítják az eredeti képet egy nőről, addig míg meg nem kapják a nemzetüknek megfelelő ideált. Az eredmény néhány kivételt leszámítva azonos. Jó látni, hogy a körvonalak közel maradtak az eredeti képhez. Ez is jól bizonyítja azt, hogy már az idei évre elértük azt, hogy más megannyi fontos téma mellett, az ideális női, az emberi testkép kezd közelebb állni a valósághoz. Nem lehet skatulyákat húzni emberekre. Ezért is hülyeség a méretszabvány. A kínai üzletekben egyszerűen képtelenség olyan nadrágot találni, ami valóban megfelel a számomra, hiába tartozok bele a 38-40-es szabványméretbe. Vagy a dereka nem jó, vagy a lába túl hosszú. Leginkább ez a probléma. Mikor besétálok viszont már a próbababák mérete is elveszi a kedvem, azért mert tudom, a skatulyákat nem nekem találták ki. Ezért sem szeretem a Victoria's Secret bemutatókat (hazudtam, imádom!), mivel csak rontja az önképem, rontja a kedvem, és torzul ítélem meg saját magam. Másokhoz mérten nem dönthetem el, hogy most érzem magam jól a bőrömben, vagy öt kilóval kevesebben.

Volt hogy én is beleestem ebbe a hibába. Voltam 72 kiló, és voltam 56 is. Még fiatalabb fejjel én is próbáltam beleilleszkedni a deszka sorba. Mikor 14 éves voltam, nagyon kellemetlenül éreztem magam a cicim miatt, amiatt, hogy rám a zsír oda rakódott, ahova kellett. Csípő, mell, fenék. Viszont bennem csak az járt, hogy nem akarom ezt, egyáltalán. Nem álltam készen nőnek lenni, másrészt pedig ez egyáltalán nem tetszett a fiúknak. A fiúk akik a környezetemben voltak, mind-mind a nádszálvékony, csinos, hosszú hajú lányokat részesítették előnyben. Rám igaz volt a hosszú haj. Anyukám, mamám és a nővérem, mindig bátorítottak, hogy szép vagyok, csinos vagyok és hogy legyek bátrabb. De nem mertem, nem akartam, egy kívánságom volt, hogy beálljak a sorba. Mint később kiderült, ez volt a legrosszabb döntés, amit hozhattam. Miközben a tanulmányaim rendre íveltek, addig belül össze voltam törve. Mai felnőtt fejjel már leszarnám az egészet, viszont akkor nekem ez egy világot jelentett. Hogy más vagyok, hogy nem vagyok olyan, mint azok akik sorban állnak. Kellemetlenül éreztem magam a barátnőim társaságában, utáltam velük elmenni vásárolni, ruhát próbálni, mert tudtam, hogy azok amiket fel szeretnék próbálni, nem fognak boldoggá tenni, mert nem a méretemre szabták. A környezetem, a barátnőim sohasem éreztették velem, hogy kövér vagyok, vagy hogy a soron kívül állok. Befogadtak, elfogadtak, legyintettek, hogy én ilyen vagyok. Egy sor koplexusom alakult ki, emiatt a torz önkép miatt: kisebbségi komplexus, paranoia, attól hogy mindenki rám mutogat, étkezési zavarok sora. 

Nem is tudnám megmondani, hogy kezdődött, biztos hogy az évek alatt voltak olyan családtagjaim, akik sejtették, hogy baj van, de nem tettek semmit. A tipikus a homokba dugni a fejünket effektus. Nem hibáztatok senkit, pedig tipikusan az az ember vagyok, akit seggbe kell rugogatni, hogy tegye a dolgát, hogy csináljon valamit. Az első pár alkalom, hogy hánytam, nem is volt annyira megterhelő, inkább örültem neki, hogy jé, egy jó módszer, amivel tényleg annyit ehetek amennyit akarok, mégsem kell aggódnom semmiért. Boldog voltam, hogy közelebb lehetek a deszkákhoz, amik olyan sokat jelentettek nekem. Külön montázsokat csináltam a magazinok képeiből, hogy bírjam, és még többet fogyjak. Hogy megfeleljek magamnak, és az irreális elvárásaimnak, amiket saját magammal szemben támasztottam. Nem sikerült. Évekig ment ez a dolog, hol titokban, hogy már nem érdekelt ki hallja. Volt hogy abbamaradt, volt hogy napi több alkalommal is elmentem, és kierőltettem mindent magamból.  Volt hogy helyette napokig nem ettem, hogy kompenzáljam a bevitt kalóriákat. Ördögi kör alakult ki, és senki nem segíthetett. Egyedül saját magamon kellett segíteni, és be kellett látnom, hogy ez nem mehet tovább, mert ha folytatom elveszi a jövőmet és az életemet is. A saját elégedetlenségem szülte azt, hogy nem mentem el egyetemre, nem tudtam kilépni a munkámból, amit egyébként utáltam, nem tudtam új kapcsolatokat kiépíteni, mert egyszerűen hogy hagyjam, hogy elfogadjon más is, ha egyszer magamat sem tudom elfogadni? El kellett döntenem, hogy mit választok. A végpont ott volt, mikor már vért hánytam, mivel a sok erőlködéstől megsérült a nyelőcsövem, és ez vért eredményezett. Rettenetesen megijedtem, rettenetesen féltem, mert tudtam, hogy ez volt az utolsó, és le kell számolnom vele. El kell fogadnom magam, azt ahogy kinézek, azt ahogy vagyok. A szokásom rabjává váltam, amit se gyógyszer, se ember nem tudott meggyógyítani. Ez a szokás pedig kihatott az egész életemre, megszoktam, hogy kínzom magam, megszoktam, hogy nélkülöznöm kell. Például hiába volt egy jobb hónapom, nem vásároltam magamnak semmi újat, se egy spirált, se egy ruhát. Ételt vettem és mind a vécécsészében végezte. Ép elmével nem lehet felfogni ezt a szemléletet. 

Ma már vagyok aki vagyok, közhely tudom, de legalább beleférek a ruhákba, nem nézem a tápértékeket, és hétvégente be tudok rugni úgy, hogy ne legyen rossz érzésem miatta, ha másnap megeszem egy kibaszott lángost. Jó fokhagymásan, tejfölösen, sok sajttal. Van egy csodás kapcsolatom, vannak barátaim, kiléptem a munkahelyemről és máshol próbálom ki magam. Vannak terveim. Vagyok. Sok embert elvesztettem emiatt, a saját világom miatt, mert nem mertem kilépni belőle. Viszont hálás vagyok, mert enélkül nem lennék az az ember, aki ma vagyok. A részemmé vált, és az is marad. Mélyen legbelül a szívem kis része mindig azé a kövér, fekete kislányé marad, aki nem szívesen megy el a barátnőivel vásárolni, inkább otthon marad és olvas, hogy okosabb legyen. 

Amennyiben Te is ismersz ilyen ember, vagy egy vagy azok közül, akik étkezési zavarral küzdenek, mindenképp kérj segítséget, és próbálj változtatni, ne félj kilépni a körből!